Mizutama Skizo

egy ráadás. A szép jövő... 

 

A mai jeles nap alkalmából kedvezzünk hölgy olvasóinknak.
Lehet találgatni vajon hány mintapéldánynak van csaja.

 

Nem érzem már lilinek magam, gothicnak meg mégannyira sem, mégsem ez az oka hogy most itt.

Van ez a gázhelyzet, 61 millió köbméter gáz fogyott tegnap Magyarországon. Hihetetlen egy kisebb országban ennyi. Ez a mérhetetlen pazarlás, és hogy ilyen mértékben zsákmányoljuk ki a bolygót megdöbbentett. Nincs más lehetőség? ugyanmár! Elképzeltem a Földet egészében, a civilizációt, a pazarlást, eközben épp a sztrádán autóztunk. Kívülről figyeltem a várost, a nagy áruházakat, a világítást, a hirdető táblák ontotta sok szart, a kocsikat, és egyre erősödött bennem, hogy ez így rossz. Nem most jöttem rá persze, hanem úgy 8 évesen, de most újra szinte villámcsapásként tudatosodott bennem. A gázhiány miatt olajjal működnek az erőművek, emiatt nő a károsanyag kibocsátás, romlik a levegőminőség...

Azután a kezembe került egy remek kis lap kimondottan trendi nőknek. Ezek az újságok szerintem 17 fölött csupán arra jók, hogy az ember 10 perc alatt átlapozza, elképedjen néhány hülyeségen, és elemezzen néhány jobban sikerült reklámfotót. Az viszont aggasztó, hogy talán akadnak olyanok, akik ezt komolyan...  Bár az azért nem kis teljesítmény, hogy képesek minden lapszámban ugyanarról beszélni csak más szavakkal. Elmaradhatatlan szextrükkök, divattippek, sminktippek, fogyókúra ötletek, néhány wellness kutyafüle. Mégis ha rászánom az értékes perceket és elolvasok egy cikket olyan érzés mintha nem is olvastam volna semmit. Érdemi infot ugyanis nem tartalmaz.
Globalizáltak vagyunk, álságosak, parzarlók és trendik.
És akkor itt van ez, (bevallom én nem értem az egészet, de nem vagyok trendi nő tehát ez így rendben is van)

Ez az újság kissé bohókás zárócikkje.

Aljas rágalmak aminek titkon örülünk
-az ilyenek minden este más buliba mennek
-biztosan alig eszik, hogy így nézzen ki
-állítólag csak híres férfiakkal randizott stb.

Saját verzsön:
-tuti, hogy a free tibet polójában ment tüntetni a kínai követség elé
-ez a zöld kordgatya annyira retó, szerintem még a hetvenes évekből való
-biztos még a papírt is letépi a pet palackról mielőtt bedobja az újrahasznosítóba

háháháááááááááááá

Vannak ezek a termékek, és hogy utálom, hogy egyik sem jó. Miért nem tudnak egyszer egy megfelelő terméket készíteni. Ez egyáltalán nem olyan bonyolult dolog.

ötös számú titkosítás

Eltűnődtem ma a kaligráfiámon. Meglehetősen csúnya, valószínűleg hosszú ideig gyakoroltatnák velem a szépírást, ha hozzáértők látnák. Talán virágokat kéne rajzolnom, orchideákat, liliomokat, bambuszokat, fákat míg az ecsetkezelésem biztossá válik, és a vonalak ott nyerik el a vastagságukat ahol arra szükség van.
Milyen szépek a régi írások melyeket a kézírás mesterei vetettek papírra. Olyanok, mint a ködből előtűnő erdő, a vonások mindenütt tökéletesek, még az olyan szem is szívesen időz rajtuk, mely jelentésüket nem tudja megfejteni.
Végülis arra jutottam, hogy az itteni kanjik már modernek, illeszkedve a cybervilágba. Igen, ez nem ronda ez egyszerűen modern.

Meg kell mondanom, hogy hetek óta nem mennek a kreatív tevékenységek. Egyszreűen, semmi. Se írás, se fotózás. Bosszant ez az ihlettelenség. Legtöbbször csak meredek az üres papírra, és semmi, ha mégis leírok valamit, rögtön áthúzom.
Üresebb vagyok, mint az üres pohár.

Ahogy kilépett az ajtón máris esni kezdett, a nap szürke felhőtakaró mögé rejtette ragyogását. Egyre szaporázta lépteit, de az eső mégis gyorsabb volt. Néhány pillanat alatt ruhái elnehezültek a víztől. Egy fa oldalában talált menedéket, úgy simult a fához, mintha mindig is ott állt volna, és el sem mozdulna onnan az idők végéig. Fejét a fa törzséhez hajtotta, nézte az elhaladó embereket, hogyan igyekeznek menedéket találni az eső elől. A szél vadul ráncigálta az esernyőket, kavarta a még száraz port és kisebb nagyobb leveleket.
Fél óra múlva a vihar elvonult, csak néhány felhőgomolyag úszott a délutáni égen.
Süteményt majszolva nézte az állomást. Milyen furcsa, hogy helyek melyeket tucatszor látunk, néha mégis teljesen új színben tűnnek fel, egyszerre addig soha nem látott arcukat mutatják.
A vihar utáni állomásban nem volt semmi különleges, semmi meghökkentően szép, semmi fotózni való. Póznák hosszú sora, messze délre kígyózó sinek, köztük mohalepte évtizedes támfák, vihar utáni kékben és narancsban játszó égbolt. És mégis ahogy állt ott a csomagokkal és az édes süteménnyel, a látvány időntúli boldogsággal töltötte el.

Ma világossá vált előttem, hogy milyen ostoba voltam. Egész idáig a jövőm miatt aggódtam. Emésztettem magam, hogy mi lesz velem, ha az idő egyre telik, még én csak lógok a levegőben bizonytalanul, kilátások nélkül.
Mindez persze fölösleges volt, és mindössze arra volt jó, hogy minden kifolyjon a kezem közül mint a homok. Az állandó tépelődés miatt a jelenről teljesen elfelejtkeztem, és azt vettem észre, megint eltelt egy nap anélkül, hogy bármi is történt volna. Anélkül, hogy értékelni tudtam volna bármit is azon a napon.
A jövőtől ne várjunk túl sokat, inkább becsüljük meg a jelen minden pillanatát!

Arc mögött álom,
érzelmei mint parázs,
fehérben vörös

Ő csak látomás,
suhogó selyem varázs,
érintve illan

Fény a tó tükrén,
őszi levél egy ágon,
hajnali mosoly

Szépség e gaz világon.

Don't stop the play.

Ki gondolta volna? Pedig de. Bizony még engem az avatott szakértőt (most kell nevetni) is megtévesztett. A klip alapján sem jöttem rá, hogy hazánkfia zenekarról van szó. A magyar klipek általában olyan rosszak, hogy az első 10 másodpercből rá lehet jönni, a silány minőség csak is honi lehet.
A Supersonic Even before-jával azonban más volt a helyzet, tetszett első második és sokadaik látásra is, talán a keleties, kaleidoszkópos batikolt hatások miatt, vagy azért mert egyszerű és mutatós.

A banda 1998-ban alakult Budapesten. Zenéjük psychedelic-indie-rock, melyen a brit altern rock hatásai erősen érződnek. A dalok helyenként igencsak emlékeztetnek az Oasis (melynek Supersonic című száma /Definitely Maybe; 1994/ a zenekar nevét is ihlette) a The Verve, a Radiohead, vagy a Pulp munkásságára.
Az első maxi lemez 2002-ben jelent meg 'Salty Feeling (Called Love)' címmel. Az anyag 5 tracket tartalmaz, melyeken szerintem mutatkozik a szárnypróbálgatás. Kissé sablonosak, a stílus hajnalán lehettek volna akár jók is, mára azonban csak, 'mi is meg tudjuk csinálni' dalok. Talán a 'The way that i lean' című szám a legjobb, tetszik az agresszívebb ének, és a furcsa sziszegős ütemek.
2003-ban ismét új lemezzel jelentkezett a csapat 'Diving in Mad Seas' (7 szám) mely már érdekesebbre sikeredett.
Az intro szakít az indi műfajjal, amolyan borongós, vibrálóneonos, szintipop elektro.
A depis hangulat átkúszik a This boy is dying című számba is ami talán nem véletlen, a gitárjáték meg határozottan eredeti.
... (ez számcím) csavarós, most már értjük a psychedelik címkét.
A címadó dalt hétfő reggelre ajánlanám, kávéval, mert vagy szétrúgod a sok barom seggét, vagy köpsz az egészre. És inkább köpsz az egészre.
A harmadik lemez tavaly jelent meg Supersonic címmel. Kétségtelen, hogy az Even before viszi a pálmát, eredeti, sablonoktól mentes, és az az érzésem, hogy egyszerre süt a Nap és esik az eső. Megemlíteném még a SIQ-t, ami azért tetszik mert ismét visszakanyarodunk pszichedéliába.

Elő tehát a magas szárú tornacsukát, meg a The Verves bőrkabátot, oszt lehet menni koncertre magunkrázni.

Supersonic myspace
Supersonic Hivatalos Honlapja

 

Mennyi minden jutott eszemben mára virradó éjszaka. Volt időm bőven gondolkodni. Költöttem néhány verset, persze reggelre csak töredékek maradtak belőlük, de talán nem is baj.
De rossz ez a kiüresedés.


Ez maradt meg

Sárban vonszolom tested,
Krisztusom vagy nekem.
Harapd meg a lelkem, harapd meg.

1 db. rövidke séta, és kockára fagyás
2 db. finom tea

valamint:

Pestiesetek
























































































Retrolife

Azt hiszem szerettem tinédzser lenni. Sokat bántottak az igaz, de akkor még tudtam amit most egyre inkább elfelejtek.
Vannak ezek a dudáló alakok, akik elmennek a ház előtt és dudálnak egyet. Én persze mindig azt képzelem, hogy nekem szól. Valami titkos imádó, aki nem meri megvallani szerelmét, csak reménykedik.
Fiatalabb koromban reménytelenül szentimentális voltam, mint a legtöbb ember. Ebből az idők folyamán egyre inkább kigyógyultam. Nem ez nem megkeseredettség, ez nihilizmus. Vagy annak a felismerése, hogy szánalmas mindig az érzelmi csődtömeglét miatt nyivákolni, és magánügyeket rátestálni másokra. És mindig mindenki, és ugyanaz. Mert nagyon fontos, mert ez élteti? Nem! Mert ezt hiszi, és mást meg sem hajlandó látni.
Fotózni mentem!

Tudom én, tudom jól, mit kell tenni. Mégsem merem? Ez a kontinuitás, a determinisztikus egymásutániság. A káosz vet elemet benne. Más is tudja. A makro és mikro részletei kellő információ hiányában nem különböztethetők meg, az ember nem tudja melyik melyik.
A bifurkáció megduplázza a döntés lehetőségét, újra és újra.
Tényleg van úgy, hogy bámulod a telefont, megcsörren, de nem akarod felvenni, mert nincs mondani valód.