Mizutama Skizo

Ahogy kilépett az ajtón máris esni kezdett, a nap szürke felhőtakaró mögé rejtette ragyogását. Egyre szaporázta lépteit, de az eső mégis gyorsabb volt. Néhány pillanat alatt ruhái elnehezültek a víztől. Egy fa oldalában talált menedéket, úgy simult a fához, mintha mindig is ott állt volna, és el sem mozdulna onnan az idők végéig. Fejét a fa törzséhez hajtotta, nézte az elhaladó embereket, hogyan igyekeznek menedéket találni az eső elől. A szél vadul ráncigálta az esernyőket, kavarta a még száraz port és kisebb nagyobb leveleket.
Fél óra múlva a vihar elvonult, csak néhány felhőgomolyag úszott a délutáni égen.
Süteményt majszolva nézte az állomást. Milyen furcsa, hogy helyek melyeket tucatszor látunk, néha mégis teljesen új színben tűnnek fel, egyszerre addig soha nem látott arcukat mutatják.
A vihar utáni állomásban nem volt semmi különleges, semmi meghökkentően szép, semmi fotózni való. Póznák hosszú sora, messze délre kígyózó sinek, köztük mohalepte évtizedes támfák, vihar utáni kékben és narancsban játszó égbolt. És mégis ahogy állt ott a csomagokkal és az édes süteménnyel, a látvány időntúli boldogsággal töltötte el.